Réges-régen egy hatalmas zsarnok király, a mezopotámiai Uruk ötödik királya, Gilgames a városa falait a néppel építtette, jóformán a halálba hajszolva ezzel őket. Ekkor a nép fellázadt, és az istenekhez imádkozva segítséget kért tőlük. Azonban az istenek, az emberiség teremtői, nem foglalkoztak velük.
Habár az isteneket nem érdekelte az emberiség sorsa, volt egy kitaszított, elátkozott nazzar-ember, aki a legenda szerint segített a halandóknak. Ő volt az első olyan, aki fel merte vállalni azt, hogy kedveli a halandókat. A nazzarok kitaszították, mert szülei keveredtek az emberekkel, ami súlyos bűn volt a tisztavérű nazzarok szemében.
Egy nap, mikor az emberek az istenekhez könyörögtek, ez az illető pont arra járt. Meglapult a fűben, s csodálattal nézte a halandókat, midőn teremtőikhez könyörögtek, de azok nem csináltak semmit. Ezt kis idő múlva a férfi nem bírta végignézni. Így úgy döntött, hogy saját maga kiáll a halandók mellett, és felfedi igaz arcát. Neve valójában ismeretlen, máig csak Enkiduként emlegetik.
Mikor Gilgames király és Enkidu harcba keveredtek egymással, hatalmas erőket szabadítottak fel. A zsarnok király és a vadon élő, harcias természetű vadember csatát vívtak. Azonban e harc olyan sokáig elhúzódott, hogy kiegyeztek egy döntetlenben. Az idők során szinte a legjobb barátokká lettek, majd együtt harcoltak. Felmerülhet a kérdés, hogy a halandókat így Enkidu hátba szúrta-e, vagy sem. Ő, aki meg akarta menteni a halandókat a zsarnok uralmától, összeállt a királlyal.
Egyik nap Gilgamesnek nem volt elég mindaz, ami őt naggyá tette. Még több hírnevet és dicsőséget akart. Tudta, hogy a mezopotámiai cédruserdő szent helynek bizonyult, ahol egy hatalmas szörnyeteg/óriás védte azt, vagyis Humbaba. Gilgames és Enkidu elhatározták, hogy megkeresik Humbabát, és végeznek vele. Ez sikerült is nekik, ám nagyon nagy áron. A harc nemcsak hatalmas volt, hanem óriási árat is vont maga után. Gilgames legjobb barátja, Enkidu később meghalt. Az, hogy miben, a mai napig rejtély az emberek számára, ám az biztos, hogy Gilgames az isteneket kezdte okolni. Pedig az igazság az, hogy Enkidu a nazzar erejét bevetve tudta legyőzni Humbabát, és így az erő, ami ugyan naggyá tette, meg is betegítette őt. Gilgames megtapasztalta azt, amit eddig nem: milyen halandónak lenni. Mind a veszteség, a fájdalom és a bűntudat marcangolni kezdte belülről. Ám a legrosszabb, ami életében bántotta, az volt, hogy ő is meghalhat. Ezt elfogadni nem tudta.
Így útnak indult, hogy rájöjjön a halhatatlanság kulcsára.Útja során találkozott egy férfival, akit Utnapistimnek hívtak. Ő volt az, aki elmondása szerint találkozott egy Ea/Enki néven emlegetett istennel, aki elmondta, hogy az emberiség pusztulása hamarosan bekövetkezik, és özönvizet fog rájuk bocsátani. Két legenda terjed a szájhagyomány szerint. Az egyik, hogy az irányító, halandókat fogságban tartó nazzarok ősellenségét akarták elpusztítani, akik a Földön bújtak el. A másik legenda szerint a halandókat és a Földön lévő nazzarokat akarták elpusztítani, mert odaadták halhatatlanságukat, és halandókkal keveredtek, ezzel is megszégyenítve az ő vérüket.Valójában ez az Enki néven emlegetett isten nem más volt, mint Keji, aki a Nyolcak közül volt az egyik Yurak leszármazású isten, aki elsőként szeretett bele egy halandóba. Ő volt az, aki meg akarta akadályozni a katasztrófát, ugyanis még maga Utnapistim sem tudta, hogy valójában ez a férfi, vagyis Keji az édesapja volt.
Így történt, hogy amikor megmentette a halandókat egy bárkával, a nazzarok átka rászállt. Örökkévaló élettel átkozták meg, ami bár nagyon jónak hangzott, valójában nem volt az. Ezt elmesélve Gilgamesnek, ő rájött, hogy hiába kergeti a halhatatlanságot, halandó soha nem kaphatja meg azt.